Az Úr 1956. esztendejének október havában, valahol Magyarországon. Ősz volt. S azon az őszön is sárga faleveleket kergetett a szél, hideg eső áztatta a földeket, hűvös szelek jártak.
De azon az őszön, azon a reggelen mégis kikeletre ébredt a magyar lélek.
Mint a holtnak hitt elő, ki kiszáll koporsójából, s rácsodálkozik, hogy ím’ mozog a keze, a lába, s rácsodálkozik, hogy él. Valahogy így kezdődött e történet….
Fiatalok, egyetemisták. Vidámak és szépek. Pirospozsgás arcok, idősek aggódó, sokat látott tekintete. Egymásba karoló párok, ballonkabátok. Sokan… Nagyon sokan voltak.
„Ha kell, lövetni fogunk!”[1]– szól a figyelmeztetés.
Mégis, nagy robajjal dől a Sztálin- szobor, lyukas zászlók lobognak, egy katona Kossuth címert fest egy teherautó platójára.
Álom ez? Vagy valóság? Valóság, vagy pusztán képzeletünk, vágyaink délibábja tűnik fel a messzi horizonton?
„Ha kell, lövetni fogunk!” – ismétli a hang. És lövetnek is. Gépfegyverropogás, lőporfüst gyilkos szaga teríti be az étert. Sikoltozás, kiabálás, sebesültek jajveszékelése hallik. És százával a holtak önnön vérük tócsáiban heverve a szent anyaföldön. Pocsék gyilkosság ez, nincs kétség. A halotti lepel sem takarja el e gyalázatot, midőn magyar kéz onta’ magyar vért.
Mégis, de talán mégis az ár az úr? Hol van már az ÁVH, a Varsói Szerződés, az egypártrendszer? Honnan e bátorság a jaltai szögesdrótok árnyékában? Hogyan is mer ily messzire kalandozni a forradalmi magyar lélek?
Hajnal van, s a hajnalban robajló ágyúdörgésre ébred a város. A mennybolt is belereccsen! Macskakövön csikorduló lánctalp, felbődülő dízelmotorok hangja hallik. Tankok! Szovjetek! Eljöttek érettünk… Üvegcsattanás, felcsapó lángok, fekete füst, Molotov-koktél, égő harckocsizók, golyók süvöltése, törmelék, füst, fullasztó por mindenfelé. S holt forradalmárok. Csapataink harcban állnak, de nincs erő, mi útját állhatná e szennyes áradatnak.
Már hallani is a cellák nyikorgó ajtaját. Kivert fogak, lerúgott vesék, bitók, árván maradt gyermekek az útjelzői e sötét középkori megtorlás torának.
Látom a lassan vánszorgókat a szitáló esőben. Felnőtteket és gyermekeket, bepólyált kisdedeket. Keserves vánszorgás ez új haza után kutatva. A magyar exodus ez! A kétszázezrek ők! Sokan soha nem térnek vissza….
Most sírva nyikordul a fapadló, midőn feláll a gyülekezet a bosszú templomában. A megtorlás papja, Vida mond ítéletet a tárgyalóteremben. S az ítélet halál, melynek közömbös tekintetét és tonnányi súlyát állják méltón az ártatlanok, Nagy Imre és társai. A hajnali ködben rejtőző bitó ragadja el őket a végtelen sötét birodalmába.
Látok egy családot egy szűkös szobában. Csak a petróleumlámpa sápadt, pislákoló fénye világít. Egy orcán könnycsepp gördül. Milliók arcán könnycsepp gördül. Bevégeztetett…..
De most, mintha a csendet ásók és lapátok surrogása, tompa puffanásai törik meg. Szinte érezni a nedves, feketeföld szagát. Vajon kik ők e névtelen sír körül, s miért ássák ki rég elmúlt emberek csontjait? Miért süt be a nap oly hirtelen fényével a sírgödör aljára?
Nagy Imre ártatlan-mondja ki a Legfelsőbb Bíróság[2]. Kádár halott. Az őszt tél, de a telet ismét tavasz követi….s már ’89 reményteli vizein jár képzeletünk és talán közös emlékeink hajója.
S bár a történelem nem is[3], de történetünk lassan a végére jár útravalóul hagyva a tanulságot, hogy az igazságot, egy nemzet szabadságvágyát nem lehet megfojtani, nem lehet elföldelni, azt nem fogja sem golyó, sem bitó. Az igazságon nem talál fogást még a csendben, de bizton rágó enyészet vasfoga sem.
Minden kor fiainak és minden kor leányainak újra és újra meg kell küzdenie az elnyomás folyton lesben álló, sok formát öltő, hol arcát nyíltan vállaló, hol sunyi módon, a sötétben lopakodó alakjával. Keljünk hát birokra vele! Nekünk is van dolgunk vele!
Most is ősz van, Kedves Barátaim, de hamarabb, mint gondolnánk, újra itt lehet a tavasz. Gyürkőzzünk neki, tegyük hát dolgunkat serényen – mondom reményem az Úr 2021. esztendejében, annak is október havában, itt, Újpesten.